A bivalytartás (bivalytenyésztés) az ökológiai állattenyésztés „szunnyadó” lehetősége, de nem a bivalyok hibájából.
Magyarországon a bivaly (Bubalus domesticus) tenyésztéséről Szent István idejéből, illetve 1412-ből már sejtünk írott jelzéseket, de elődeink biztosan ismerték. Virágkorát a XVIII-XIX. században élte. A történelmi Magyarországon a bivalyokat két testnagyságban találjuk meg (kisebb: Zala, Somogy vármegye, nagyobb Szatmár, Erdély).

A bivaly eredete: India: balkáni, illetve görög-olasz közvetítéssel jut Magyarországra. Napjainkban kis létszámban, kuriózumként tartják, tenyésztését a természetvédelem kezdi felkarolni.

A bivalyállomány becsült nagysága mintegy 2 000 egyed. Terjed, sok vizes élőhelyen kezd feltűnni napjainkban.
Származásának megfelelően kedveli a vizes élőhelyet, fekete színe miatt is, hőleadásához nélkülözhetetlen a vízben, vizes helyen való fürdés („dagonyázás”).

A bivaly hatalmas erőkifejtésre képes igázásnál („bivalyerős”). (Leggyakrabban a teheneket és az ökröket igázzák. Ázsiában ilyen felhasználása nélkülözhetetlen.)

A bivalyokat a téli hideg elől védeni kell. Élettartamuk hosszú, a tehenek 16-18 éves korig tenyésztésben tarthatók.

A bivalyok félénk, óvatos, bizalmatlan, de állandó gondozójának engedelmes; óvatosan lehet fejni, igázni.